Hidy Tamás

Mese a keselyűspusztai Kincses-házról

Szögezzük le: Keselyűspuszta létezik. Magam is onnan származom, sőt igazság szerint önök is, legalábbis ami valódi életüket, az álmaikban megéltet illeti.
A térképen talán nehéz megtalálni, a térkép sosem elég részletes – de az emlékeink közül rögtön előugrik. Mindnyájan itt voltunk gyerekek. Mind ismerjük Lantos Gabit, a mesemondót. Jó, ez csak amolyan beszélő név, amilyeneket az emlékezet szokott régi ismerősökre aggatni. De akkor is ismerjük, és itt van a nyelvünk hegyén az igazi neve is. Vagy ott van Kiszely Vili, akire lehet, hogy csak azért épp Vilmosként emlékszünk, mert ő volt a nyomozós fiú az osztályban, aki folyton titkok után rohangált, mint Vilmos atya a Foucault-ingában.
És már jönnek is sorra a mi ismerőseink a mi Keselyűspusztánkról. Farkas Dezső bácsi, aki nem volt éppen jó ember. Kétszer Panni néni, aki mindent kétszer mondott, és az ilyen-olyan keresztnevű nénik, akik tanítottak minket.
No és persze Kincses Luca. A furcsa lány az iskolában. Évekig külföldön éltek? Nagyon gazdagok voltak? Nem is magyarok voltak? Nem emlékszünk már, csak arra, hogy mennyit pusmogtunk a kincsekről, amiket a padlásuk rejthet. Meg hogy milyen fura, hogy egyikünk sem ismer senkit, aki már járt volna náluk.
Meg hát mi magunk, Árva Eszterek. A különleges, titokzatos árvák. Beszéljük az állatok és fák nyelvét, lucaszékre állva meglátjuk a gonoszt, és nem félünk semmitől, mert már, pedig még csak kilencévesek vagyunk.
A Mese a keselyűspusztai Kincses-házról mindnyájunk gyerekkoráról szól.